Szükség van rád! Adj vért! Adj esélyt!
Idén is felhangzottak a hívó szavak gimnáziumunkban, a galántai Kodály Zoltán Gimnáziumban, hiszen a világon minden 5. kórházba kerülő embernek vérre van szüksége. Mivel a véradásnak már komoly hagyománya van iskolánkban, tanárnőnk rábeszélésére többen is eljátszadoztunk a gondolattal, hogy most mi leszünk az „emberiség megmentői”. Biztatott bennünket az igazgató úr is, aki rendszeres véradó. Az ő érveik hatására tizennyolcan gondoltuk elsőre úgy, hogy ezt nem hagyjuk ki.
Minden évben többen is jelentkezünk donornak, sajnos a véradás előtt még mindig sokan meggondolják magukat. Vannak, akiket komoly okok miatt sorolnak ki, de rengeteg az olyan fiatal is közöttünk, aki nevetséges érveket hoz fel, csak hogy megnyugtassa lelkiismeretét, miért is nem segíthet. Ezek közül az érvek közül, a leggyakoribb a „nekem erre nincs időm” kezdetű. „Rettegek a tűtől” – hangzik a következő kifogás. „Nem hiszem, hogy pont az én véremre van szükségük” – mentegetik magunkat mások.
Miután legyőztem a félelmemet, kényelmesen elheveredtem a véradószékben. Pillanatokon belül túlestem a véradáson. Kihúzták a tűt a karomból, felülhettem. Semmi szédülés, semmi fájdalom. Csak a jó érzés hogy segíthettem három emberen. Hős vagyok! Természetesen már most tudom, hogy nem ez volt az utolsó alkalom.
Ha tehetitek, s eléritek a 18 éves kort, ne hagyjátok ki, felemelő érzés.
Varga Ottó, VIII. G